Csizmadia Ervin vadonatúj e-könyve

Nincs ember, aki nem szeretne jobb, élhetőbb Magyarországot. És nincs ember, aki meg tudná mondani, hogyan juthatunk ennek közelébe.

Jelenleg úgy tűnik, Magyarország végletesen kettéosztott. Van benne egy túlsúlyos, kétharmados jobboldal, amely – sokak szerint – teljesen felforgatta az ország alkotmányos rendjét és a diktatúra közelébe juttatta az országot. Mások úgy vélik: a Fidesz csak csúcsra járatja a választóktól kapott felhatalmazást.

Csizmadia Ervin új könyve egyik vélekedést sem osztja. Illetve elismeri, hogy önmagában mindkét oldalnak vannak (nem is csekély) igazságai, de a kettőből külön-külön és együtt sem áll össze semmilyen konstruktív kibontakozási program.

Azt már mindannyian tudjuk, hogy a manapság jól ismert szlogen – „Orbán takarodj” – nem elég. Az ellenzék részéről program kellene, annak azonban még csak körvonalai sincsenek.

A szerző azonban nem akarja minden problémánkért a pártokat, a politikai osztályt vagy akár a civil társadalmat okolni. A szerző politológus. S mint ilyen, saját szakmája eszközeivel próbálja felfejteni a problémák okait. Ezen művelet közben türelmes és aprólékos munkára törekszik, s igyekszik elkerülni mindenfajta egyoldalúságot. Ha egyoldalúan elemezne, esélye nem nyílna arra, hogy megértse a helyzetet. A helyzet ugyanis nem egyszerű. Nem is adható rá könnyű és sommás válasz.

Azaz hogy mégis: Magyarországnak belátható időn belül valódi politikai együttműködésre, kormányzástechnikailag pedig nagykoalícióra van szüksége. Mindezt pedig annak érdekében, hogy mi így együtt úrrá lehessünk legnagyobb gondunkon, azon, hogy a magyar társadalomban semmilyen kohézió, összetartás nincs. Két Magyarország hadakozik egyre elkeseredettebben egymással.

Ez persze nem egyedi helyzet nálunk. Modern történelmünk során, 1867-től napjainkig, sokszor volt úgy, hogy az ország két fele keményen egymásnak feszült, függetlenül attól, hogy kétharmadosak, négyötödösek, netán még nagyobbak voltak a kormányok. Bármiféle képlet volt, sose volt jó. Az alkotmányos kiegyezés rubikonját sosem sikerült átlépni. 1990 azért jelentett eufóriát, mert akkor azt hittük, nem csak a diktatúrát, de az alkotmányos megosztottság régi hagyományát is a lomtárba tesszük.

Ma már látjuk: nem tettük. A lomtárból újra előkerültek a jelmezek.

De Csizmadia a történelmet komolyan veszi, és azt az eretnek gondolatot veti fel, hogy a történelem egyáltalán nem fölösleges múltba fordulás, sokkal inkább tanulás. Azért érdemes vizsgálnunk történelmi folyamatokat, hogy egyáltalán megértsük, miért tartunk ott ma, ahol tartunk. Megértsük például ennek a kettéosztottságnak a történelmi gyökereit, s azt, hogy ez a hagyomány miért eleven ma ismét.

A könyv a „következő Magyarországról” szól. S arról, hogy hogyan lehetne elmozdulni egy együttműködőbb politikai kultúra felé. Az együttműködés azonban nem alakul ki magától. Arra hosszasan fel kell készülni, annak mibenlétét meg- vagy újra kell tanulni. Ahogyan a nagykoalíciós kormányzás se pottyan majd az ölünkbe. Pedig előbb-utóbb égető szükségünk lesz rá. Hogy miért? Elmondja a könyv.

Természetesen ma mindez vágyálomnak tűnhet. De ami ma vágyálom, holnap talán valóság. Európa számos országában pedig nem is holnapi, mai valóság. Németországban és Ausztriában korábbi politikai ellenfelek közösen kormányoznak.

Magyarországon a politikai ellenfelek folyamatosan távolodni akarnak egymástól. Eljön egy pont, amikor már nincs hova távolodni, ha csak nem a tejútra. Ilyenkor kell megtervezni a közeledés stratégiáját.

Csizmadia Ervin érveket és ellenérveket mérlegre téve valami ilyesmire vállalkozik.

Csizmadia Ervin: A következő Magyarország. Politikai együttműködés és társadalmi kohézió. Méltányosság Politikaelemző Központ, 2015.