A dédi öröksége

Nyírfás Pyrker Dezső

06.2008 г. · Ad Librum Kiadó

Всичко за тази електронна книга

"A szekér nem volt nagy, amolyan közönséges parasztszekér volt, amilyen szinte minden portán akadt, amíg el nem rekvirálták a katonák. Ezt már, jól látszott, annyira kikezdte szú, hogy talán azért maradt meg a gazdának. Édesapám mégis bátran felpakolt mindent, amit édesanyám mondott, így hát senkinek sem volt kényelmes ülőhelye a kosarakon, batyukon és ládákon, csak annak a szigorú embernek, aki a lovakat hajtotta. Arra emlékszem, hogy akkora kezei voltak, mint egy szénázó favilla. A jobbikban a gyeplőt tartotta, a másikban az ostort. Nem kímélte a lovakat. Lépten-nyomon megcsapta, hol az egyiket, hol a másikat. Néha úgy éreztem, hogy nekem is fáj, mikor végighúzott a lovak tomporán. Közben megvolt a saját bajom. Az a kis vaspántos láda, amin kucorogtam, alaposan belenyomódott a fenekembe, és lábaimat sem tudtam jól mozgatni, hol az egyik zsibbadt el, hol a másik. Mindenféle holmik voltak körülöttem, és csak egy arasznyi résen láthattam előre, különben pedig csak az eget és a hajnali fényben fürdő felhőket láthattam. A szekéren hátul, a saroglyában Dédinek alakított ki helyet édesapám, körül is rakta dunyhával, még a nagy csergét is aláterítette, mert Dédi már öreg is volt, beteg is volt, járni meg alig tudott, így hát egy kicsit kényeztetni kellett."