About this ebook
Éles, hangos és nagyon furcsa kutyaugatásra lett figyelmes, ami a szomszéd udvar felől érkezett.
„Mi a manó? Ez egy kutya? Itt a szomszédban, ahol még a madár se jár?” – dünnyögte.
Nagy lustán feltápászkodott, hogy, megnézze, ki az…
A
két telek között egy drótháló húzódott, az ólja mellől felállva tisztán
láthatta a régi kutyaház előtt szenvedő kicsit. „Uram fia, csak nem egy
hasonló kiskutyát látok, mint amilyen hajdanán jómagam voltam? Fényes,
fekete, selymes, kissé göndör bolyhos bunda, teli izgalommal,
buzgalommal, reménnyel, ugyanakkor félelemmel kíváncsi tekintet. Vajon
mi történhetett? Bár ezt kérdeznem sem kellene, hiszen tudom… Biztosan
most választották el az anyjától… hiszen olyan picike! Ki ez a kicsi,
aki csak nézelődik, forgolódik, keresi a helyét az idegen portán? Hm…
mondom, mintha magamat látnám… bezzeg neki még van kedve hisztizni,
vonyítani, még van elég ereje mindehhez, még előtte áll az élet, nem
tudja, mi vár rá!” – nézte távolba meredő tekintettel a tétova kicsit.
Szultán
egy olyan pórázt kapott, ami nem a nyakát fogta körbe, hanem a
felsőtestét, mivel a nyaka még mindig fájt. Izgatottan várta, mi fog
történni…
Kimentek az utcára.
A kutyák máris rázendítettek, pedig
még egyikük sem szólt nekik. Gazda vezette Bolyhost, Gazdasszony pedig
Szultánt. A két kutya mosolyogva engedte magát a pórázon vezetni,
miközben kerítésszaggató társaiknak büszkén újságolták el, hová mennek.
– Sziasztok! Bolyhos vagyok! Sétálunk a rókadombra!
– És ki az a kicsi, talán a fiad? – kérdezte egy bernáthegyi.
– Naná! A legszebb fiam! Szultán!
- Császári neve van! – köhögte egy pitbull.
– Kiköpött apja! – csaholta irigyen egy spániel.
– Az bizony! – büszkélkedett Bolyhos.
– Ez ám az élet! – visította egy tacskó.
– Az ám! Én nevelem, megtanítom mindenre, amit tudok, most pedig megmutatom neki a rókadombot!
– Hű, de jó neked… - ugrott a kapunak a kis csivava.
Eközben
Bolyhos egyre emeltebb fővel sétált, szinte a lába sem érte a földet,
sőt el sem fáradt, inkább még több energiája lett a sok dicsérettől.
Szultán
egyből rájött, miért kérte, hogy ne szólítsa többé papának, de mivel a
legszebb fiának titulálta, lassacskán maga is elhitte, hogy a fia, nem
pedig az unokája. Ámult, bámult, hányféle kutya hangos koncertje kíséri
útjukat, de bár alig bírta, ki, nem szólt semmit, csak mosolygott.
