Rreth këtij libri elektronik
Mocsár Gáborné Fehérvári Judit
Tizenéves fiú baktat Budapest utcáin. Arcát ugyan nem látom, hiszen csak elképzelteti velem a szerző, de minden bizonnyal koránál idősebbnek látszhat. Az átélt szörnyűségek, a nélkülözés hetei, hónapjai nyomot kellett, hagyjanak rajta. Már nincs lövöldözés, az ostromnak vége, de vetkőztető bandák támadásától még tartani lehet… Mi történik a béke első napjaiban, hogyan alakul a továbbiakban Karesz élete? – ezt megtudhatjuk ebből a könyvből. És ennél jóval többet is. Az író ugyanis úgy beszéli el a történéseket, hogy érezheti a történelem levegőjét az is, aki csak hallomásból ismeri a múltat. Aki, ha nem a felmenőitől, akkor az iskolában tudja meg, hogy például származás szerint s egyéb kategóriák alapján miképpen különböztették meg az embereket, ezzel nagymértékben határozva sorsukról. Vagy aki a napi politikai értékelések közben kapja fejét ide is, oda is, mert korántsem egyértelmű, egybehangzó a mögöttünk hagyott évtizedek (évszázad) megítélése. Arról az időszakról van szó, melynek nagyobb részét a hosszú alárendeltségünk, a Szovjetuniótól való függésünk határozta meg, s amelynek végével, huszonöt évvel ezelőtt – rendszerváltoztatás néven – lehetőség nyílt értelmes szövetségi együttműködésben alakítani sorsunkat. Nyilvánvaló, hogy a ma élők, az újabb generációk a különböző ismereteik, a rájuk hagyományozott emléktár, s az egyénileg – kritikával vagy a nélkül ¬– átvett információk alapján értékelik majd ezt az olvasmányt is. Hét évtizeddel ezelőttről indul a regény, mely egy ember (illetve a vele élők) sorsán át vállalkozott bemutatni – érzékeltetni – a napjainkig tartó viszontagságos időszakot. Éspedig úgy, hogy írója erről a világról, a változásokról meglevő, természetesen a mából visszatekintve kialakított véleményét is beleszőtte: a narrátor közvetítésével, illetve a főhős gondolatain, szavain, naplóján keresztül. Miklós, akin valamikor rajta maradt a Karesz név, nagy utat járt be, amilyet végül is az élet kínált mindegyikünknek; ő naiv bizakodásával, sokat váró hittel kezdte, aztán a valóságot fokozatosan megismerve jutott el a legőszintébb szembenézésig önmagával. Aminek részeként már csupán röpke gondolat, hogy esetleg a családját elhagyó apjával akarja magyarázni saját jelleme némely gyengeségét. Hiszen érzi, tudja: mindazért, ami vele történt, már elsősorban saját maga felelősségét kell éreznie. Mint ahogy mindnyájunknak részt kell vállalnunk abból, ami tágabb méretekben, a mi támogatásunkkal vagy éppen ellenkezésünk ellenére létrejött, megszületik. Könyvajánlóhoz valók az ilyen mondatok: Vajon mi tesz erőssé, s mi miatt leszünk, maradunk gyöngék? Vannak-e céljaink, szenvedélyeink; és kikbe, mibe vagyunk szerelmesek a nekünk rendelt életidőben? Mire, mivel és mi úton, módon használnak ki/fel bennünket; milyenek is vagyunk, mint egyének, mint nagyobb közösségek tagjai? Támaszkodhatunk-e egymásra, amikor kell; s vajon ellent tudunk-e állni a legrosszabb feltörő ösztönöknek? – Mindezek erre a műre is érvényesek; a benne foglaltak segítenek, hogy az érvényes válaszokat – ha nem is egészen újat jelentő tanulságként, ámde tapasztalatainkat, világszemléletünket megerősítően – meg tudjuk fogalmazni. Regényével Kertész Éva hozzájárul ahhoz, hogy képesek legyünk jobban értelmezni világunkat. Írásával, annak indulati töltetével is bizonyítani tudja a jövőért érzett személyes felelősségét; vágyát a jobb egyéni és társadalmi közérzetért, a megosztottság mérsékléséért. Egyebek közt éppen azzal is, hogy rámutat az önzésre, a másokat letaposók céltudatos manővereire, féktelenségére. Karesz már megtette, amit neki egyénileg kellett: értékelte életét, elképzeléseit, tetteit, orvosi hivatását, a sporttal egybenövő szenvedélyét, a társadalommal kapcsolatos és a magánéletében megszenvedett csalódásait is. Ne vonjuk meg tőle együttérzésünket, hiszen nem is lehet – története elválaszthatatlan mindnyájunkétól.
Tomor Gábor
Budapest, 2014. június 30.
